Pünkösd utáni 20. vasárnapon

“egy halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát…
… az Úr meglátta, megesett rajta a szíve”

Valami egészen mély találkozás zajlott le, arc az arccal, szem a szemmel, személy a személlyel, ember az Istennel találkozott. Nincsenek miértek, tárgyak, vágyak, kérések. Itt már kevesek a szavak, gyenge az okoskodás, a magyarázatok.

“megálltak, akik vitték, és Ő megérintette”

pu_20

Látom saját életemben is, hogy rohanok, rohanok, s bár az Isten szólítgat, mégsem állok meg. Apró jelek, finom érintések, meghívás a találkozásra. Nem erő, nem hang, nehogy belegázoljon az életembe, de jel, melyet észre kellene venni, s megállni, átgondolni: Hová tart az életünk?

Merjünk megállni, merjük a problémát az Isten elé tenni, mert a csodák istenével találkozunk

Nincsenek hozzászólások

Minden vélemény számít!