Pünkösd utáni 20. vasárnapon

“Azon időben történt, hogy Jézus Naim városába ment. Vele tartottak tanítványai és mások is igen sokan. Amikor a város kapujához közeledett, egy halottat hoztak ki, egy özvegy asszony egyetlen fiát.” (Lk7,11-16)

bizzal_fiam

Évről évre felolvastatja velünk egyházunk ezt az evangéliumi szakaszt. S általában úgy képzeljük el, hogy mi egy külső szemszögből látjuk az eseményeket. Jön szembe egymással a két menet, valahol középen megáll, s mi végig nézzük a történetet.

  • Ki ez az özvegyasszony? Valaki távoli, számomra ismeretlen valaki. Nem ismerem, s ez így kényelmes. Csak szemlélő, néző vagyok.
  • Ki ez az özvegyasszony? „a vén Európa, a büszke nő.” Aki szembe megy Krisztussal. Ahol, ahogyan Szent II. János Pál pápa is fogalmazott a halál kultúráját éljük. Csökken a népesség, az önboldogító társadalmi elképzelésekben egyre kevesbé jelenik meg a másik életének az értéke. S barátként hívjuk meg azon kultúrák követőit, ahol az emberi élet értéke, életkor és vallási meggyőződés szerint osztályozható, vagy megszüntethető.
  • Ki ez a nő? Talán sokszor mi magunk, kik önzőségünk és bűneink miatt juttatjuk jövőnket, kapcsolatainkat, boldogságunkat, életünket a ravatalra.

 

De Ő jön velünk szembe, újra és újra és hív, az élet menetébe. Nem erővel, nem hatalommal, csak finom érintéssel. Mert sajnál, mert szeret. S ébreszt, hív az életre. Kelj föl, és vedd észre körülötted emberek vannak! Kelj föl, vedd észre mindig van remény! Kelj föl, vedd észre Krisztust követve valódi értelmet nyernek tetteink! Kelj föl és vedd észre az élet menetéhez tartozol! Kelj föl, mert bár kétkedünk, mert bár félünk, mert bár nem tudjuk, hogy hova is tartunk pontosan, de tudjuk, hogy ki után akarunk menni, s tudjuk, hogy ez a közösség, remény, értelem és élet menete!